Naplózás

Ha már napló, akkor rögzítésre kerülnek benne nemcsak kézimunka foszlányok-maradványok-kezdemények, hanem történések, csúcspont nélküli, adrenalin töltettől mentes, s csak számomra értékes és fontos történések. Két okból is, egyrészt, mert kompenzálok, s az, amit nem tudok azonnal megosztani azzal, kivel szeretném, bár az éteren keresztül, ha késve is, de eljusson a címzettig. Másrészt, mert reménykedem, hogy talán évek múlva, egyszer majd azon kapom (egyiket, másikat, esetleg a harmadikat :) ), hogy blogomat (avagy a gépre mentett maradványát???) böngészi s  kuncog majd valamikori énjén, csínytevésein, elszólásain.

Érdekes dolgot figyeltem meg, de csak azért, mert saját bőrőm érintett a dologban. Mikor otthon töltöttem a a májusi vakációt, nagyon jó volt, hogy ha csak a sarki boltig  léptem is le, ismerősökbe botlottam, beszélgetésekbe elegyedtem. A játszóterezés, napi legalább két alkalommal meg lehetőséget teremtett nemcsak barátságok ápolására, de új ismerősök verbuválására, "hol olcsó a pelenka" körkérdésre, eszmecserékre, s nem utolsó sorban a csemetékkel való dicsekedésre, újabb megtett, kimondott, felfedezett stb. dolgaik megosztására, ugyancsak lelkendezve hallgató anyukák körében. Mivel ott az emberek zöme tömbházakban él, a szép idő megjelenésével együtt szinte kiszorulnak az utcára, játszóterekre. No, nem az olaszos, hangos, karneválos hangulatra gondolok ám, hanem a gyereksétáltatós, bevásárlós, ügyintézős menetekre. S bárhol, szinte bármikor találsz valakit, akinek örülsz, aki neked örül, akivel beszélgetsz...
Nem úgy itthon,ahol rengeteg a kertes ház, az udvarokon a hintától a csúszdáig, a homokozótól az ugrálós matracig minden van, s az itteniek életüket inkább befele élik, udvarokon belül zajlik a játékra szánt idő is. S nekem hiányzik a forgás-pörgés. Játszótérre ha kimegyek, alig akad ott valaki, az is pár percnél többet nem marad, bevásárolni sietve járnak, mert az idő pénz, vendégségbe előzetes bejelentés s egyeztetés nélkül nem mennek. Rájöttem, hiányzik a napi kontaktus, főként kisgyerekes anyukákkal, annak megosztása, ami oly semmiség, de nekem, mint legfőbb érintett személynek oly sokat jelent, lásd: Őpicursága huncutságai. Szociológiai tanulmány alapját képezhetné mindez, gondoltam,  s jobb híjján döntöttem úgy, leírom. Nem papírra, mert elkallódik, naplóba, mert ... hátha a technika ördöge nem üti bele majd az orrát.

Szóval az úgy volt, hogy Őpicursága beszélni szeretne, de még nem tudja, hogyan kell azt, így mindenféle mókás dolog hangzik el ajkairól. Pl. küpű, vagy etetőszékbe ülve, kis karját nyújtogatva, esdeklő szemekkel küpücsüküpücsüküpücsü felkiálltással kéri, hadd vegyem már ki...
Aztán a teregetés... Nekiláttam leszedni a napszárította illatos ruhákat. Rögtön segíteni akart, engedtem.Kérésem az volt csupán, hogy anyának adja ide. Megtette. Egyenként ráncigálta ele a ruhadarabokat s nyomta diadalittas mosollyal kezembe. Eddig rendjén a dolog, de mikor a kimosott, nedves ruhát teregettem (volna) ki, ugyanezt művelte s kis szeme csak úgy fénylett az örömtől, hisz ő anyának segít éppen. Ember  legyen a talpán, aki megérteti vele a különbséget, így 13 hónaposan. De sebaj, büszke vagyok rá, máris értékes kis segítséget nyertem személyében. S ja, ha újra kell mosni a ruhát??? Hát olykor vetem be rábeszélőképességemet, s addig nem látott csodadolgot mutatok-adok neki. Legutóbb a tésztaseritőt... pár pillanatos sikerrel. :)  Így élünk...