Ha... akkor ma felköszönthetném. Megszoríthatnám elvékonyodott kezét, kacaghatnánk együtt régi történéseken s könnyes szemmel nyugtázná kispicur (kit nem adatott meg látnia élőben, bár úgy készült...) minden mozdulatát, büszkélkedne a nagyobbakkal.
Akkor elmondhatnám, ami most így csak bennem szorong, bíztathatnám, hogy harcoljon.
De nem...
Így csak kegyelettel való, könnyekkel, hiányokkal küszködő, néha önmarcangolásba torkolló emlékezés marad.
A tegnap és a ma. A vég és a kezdet. A halál és a születés. Egy kerek év.
Édesapám...
6 megjegyzés:
Nehéz..., de a fájdalmat nem spórolhatjuk meg magunknak, hogyha elveszítjük őket, talán akkor növünk fel...
Szeretettel vígasztallak... :)
"megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik, de mindig születik valami új, amiért érdemes élni és küzdeni."-Hérakleitosz
Megríkattál, ahogy írtál, s ahogy rád gondoltam, s a fájdalmadra.
Megsirattál.....de nem baj....a szívemben marcangol a hiány,amit te is érzel...édesapám...nagyon hiányzik nekem is.:( 18 éves voltam,amikor hirtelen megszűnt a földi élete.Ennek 32 éve...Annyi mindent kellett volna még kérdeznem,beszélgetnünk....És azóta is. Te sem szűnsz meg a te édesapádra emlékezni minden nap....
Nagyon köszönöm a sok kedves, meleghangú üzenetet. Érdekes világ ez a blogvilág, van egymás mellé állás, részvét, együtt örvendezés is a varrogatás, alkotás mellett, s mindez szinte ismeretlenül... Jó dolog idetartozni!
Mindnyájatoknak gyönyörűszép hetet kívánok !
Az az igazság, hogy olvastam a soraid reggel, de nem tudtam, mit írhatnék rá. Én januárban vesztettem el édesapámat, tragikus körülmények között, így nagyon megérintett, amiket írtál. Így jöttem vissza mégis.
Megjegyzés küldése