2010. június 7., hétfő

Nem értem...

Rengeteget gondolkodok a napokban, s beszélgetek szívemben az én Urammal. Perem van vele, mondhatni, de nem perelek, nem lázadozok, csak kérdezek és könyörgök, esedezek, könnyezek, fohászkodok. Mert egybarátnak nagy szüksége van rá.
S mert én, a véges logikámmal, eszemmel, de főleg a szívemmel úgy gondolom, azt látnám jónak, hogy az édesanyák gyerekeik mellett maradhassanak legalább míg azok felnőnek, sínre kerül életük. De még tovább is, ha lehet... Mert egy édesanyára mindig  akkora  nagy szükség van! Szeretgetés, tanácsolás, unokák kényeztetése... De ez nem mindig van így, nem mindig lehet így. S egy (vagy több) gyerek szomorúsága, esetleges gyásza olyan mély fájdalom, írdatlan sebeket ejt a lelken. Tudom, "Ő megsebez, de be is kötöz", van hát gyógyír, még a soha be nem gyógyulónak vált sebekre is. S ez nem az idő, hisz az csak különböző rétegekkel (az idő porával) fedi be a fájó részt s így az bármikor kifakadhat s fájdalmasabbá válhat, mint valaha. Hanem  a Hatalmas, az Ő keze, Lelke adhat gyógyírt, nyújthat megbékélést, megbocsátást egyben.
De most egy édesanya... Uram, nem lehetne másként? Hiszem, hisszük, hogy Neked hatalmad van a teljes gyógyításra is. Tedd meg, ha akaratoddal egyezik!
Én másként látok, érzékelek, mintha csak egy dimenziós lenne a látószögem. A múltra csak emlékezni lehet, a jövő rejtve, a jelen, a pillanat az, ami van. De az én Uram egyszerre lát múltat, jelent s jövőt, teljes életutat. S bölcsen, megfontolva, céllal és szeretetből teszi azt, engedi meg, ami övéivel történik. De oly nehéz elfogadni, belenyugodni, lázongás, feleselés stb nélkül...
De nála nem állt meg egy helyen a gyilkos kór, a gyerekek rémültek, még oly fiatalok, szükségük van rá! Uram, nem lehet most másként?
Csak imádkozni tudok, igen gyakran, mert sajog érte a szívem, próbálom megérteni helyzetét (bár felfogni alig vagy egyáltalán nem lehet), mert félek ott belül, s elviselhetetlennek tűnik mindaz is, amivel most a gyerekeknek kell szembenéznie.
Remény van! Csoda történhet! Kérem ma is. Kérd te is, velem együtt...

2 megjegyzés:

Monika írta...

Én most már úgy imádkozom,amikor nagyon fáj a szívem: kérem,....ha lehetséges.
Sírok,reménykedek,aztán ha nem úgy történik,próbálom elfogadni...
Többször láttam már a környezetemben,hogyan pótolta az Isten egy másik anyával az elmenőt....De nagyon nehéz ez....

Réka írta...

Nehéz szembesülni ezzel az élethelyzettel, remélem a kérésed meghallgattatik. Nap mint nap szembesülünk az elmúlással, de ha érintetté válunk, nehéz a küzdelem és az elfogadás. Sok erőt a családnak és Neked is!